Montu

Az ókori Egyiptom számos egyéni tradíciókkal és szokásokkal rendelkező területek összessége volt. A különálló területek mindegyikének megvoltak a saját istenei, akiknek területi befolyása eredetileg egy kisebb területre korlátozódott. Az egységes állam és az államvallás kialakulása nem befolyásolta ezeknek a helyi isteneknek a kultuszát. Minden nomoszt összekapcsoltak meghatározott helyi isteneivel, és az egyiptomi nyelvben volt erre egy kifejezés is: Njwty (ejtsd: niuti), „helyi isten”, mely a niwt, város szóból származik. Ezeket, az isteneket helyi kultusztemplomokban tisztelték. Ezek közé az istenek közé tartozik Montu is.

Montu Felső-Egyiptomból származik, valószínűleg Iuny-ból, mely a Nílus nyugati partján fekszik, 20 km-re délre a modern Luxor városától. A 18 dinasztiáig a 4. felső-egyiptomi nomosznak, Thébának a fővárosa volt. A város neve nagyon hasonlít Ré kultuszközpontjának, Iununak, vagyis Ónnak[1] a nevére, ezért néha Iunu-Montunak, vagyis Montu Ónjának is nevezték. Mai arab neve Armant, mely ugyancsak az Iunu-Montu kifejezésből származik, melyet a koptok Ermontnak ejtettek, a görögök pedig Hermonthisznak.

Sólyom alakjában Dzserty, mai nevén el-Tod helyi istene volt. Ez a város a Nílus keleti partján fekszik, Armanttal szemközt. Hosszú évszázadokon át Montu egyik legfontosabb kultuszhelye volt. 1936-ban francia régészek Fernand Bisson de la Roque irányítása alatt egy i. sz. 5. századi vályogtégla templom alatt rábukkantak egy I. Szeszósztrisznak tulajdonított szentélyre. Ennek alapkövei közül került elő 4 db réz ládikában az ún. todi kincs, mely Montunak volt szentelve. A két nagyobbikban nyers és megmunkált lazúrkő volt, a két kisebbikben pedig összesen 6,98 kg aranyrúd és egyéb aranytárgy, valamint 8,87 kg ép és összepréselt ezüstedény és más tárgy. A fémládák tetejére II. Amenemhat (12. dinasztia) neve és titulatúrája van vésve. A 18. dinasztia idején III. Thotmesz szentélyt épített itt Montu bárkája számára, később több uralkodó alatt is, mint például I. Széthi és III. Ramszesz helyreállítási munkákat végeztek rajta. VIII. Ptolemaiosz is építtetett itt templomot Montu tiszteletére.

Először Georges Legrain és F. Bisson de la Roque francia egyiptológusok próbálták meg összefoglalni a Montura vonatkozó ismereteket egy-egy cikkben, mindkettőnek a címe: „Notes sur le dieu Montu”, az egyik 1916-ban, a másik 1941-ben jelent meg. Angol nyelven íródott Edward Karl Werner disszertációja, mely 1985-ben jelent meg „The God Montu: from the Earliest Attestations to the End of the New Kingdom" címen. Ez a kiadvány az Újbirodalom végéig dolgozza fel a Montura vonatkozó forrásokat. Montu magyar szakértője Varga Dániel, ő első sorban az isten kései kultuszával foglalkozik. Magyar nyelven olvasható az academia.edu oldalon a Théba harcias bikája: az észak-karnaki pülónkapu Montu-himnusza” című cikke. Angol nyelven található meg ugyanitt a „The Cult of Montu and the Bull at Medamud in the Ptolemaic Period” valamint a „The Four Montus of the Theban Palladium in the Late and Graeco-Roman Periods: a cult-based approach” című írásai. Ezeket mindenképpen ajánlom a figyelmetekbe.

Klasszikus ikonográfiájában sólyomfejű férfiként jelenik meg. Az eddig ismert legkorábbi ilyen ábrázolása Todból származó reliefeken található és II. Mentuhotep idejére datálható. Fejét napkoronggal kiegészülő kettős hosszútoll korona díszíti, a napkorongon egy vagy gyakran két ureusz függ. Koronája lehet a Kettős korona is. Néha harci természetét szimbolizáló hajlított kardot, khepest tart a kezében. Olykor teljes emberalakban is megörökítették, például a Thébai Isteni Kilencség fejeként. Griff alakú ábrázolása is ismert. A Későkorban ábrázolták úgy, hogy egy kígyót szúr át. A 21-24. dinasztia idején gyakran jelenik meg múmiaként, a kezében uasz-jogarral. A Görög-római korban pedig megjelenhet, mint a Napbárka kormányosa.  A Későkorban és a Görög-római korban bikaként, bikafejű férfi alakjában, valamint napkorongot viselő krokodilként is ábrázolták.

Montu neve már a Piramisszövegekben is szerepel. Sethe szerint Montu egy csillag neve, akivel együtt a király az égbe emelkedik, de nem zárható ki az sem, hogy Montu istent, mint égi sólymot - akihez hasonlóan, illetve akiként a király is felemelkedik – asszociálják a csillaggal. Merenré és II. Pepi szövegváltozatában a név után az ülő sólyom determinatívum szerepel. Több egyiptológus azon az állásponton van, hogy a Piramisszövegekben szereplő Montu a Felső-Egyiptomban tisztelt isten.

I. Pepi uralkodása alatt már saját papsággal rendelkezett, II. Pepi szakkarai halotti templomában pedig a Felső-Egyiptomot képviselő istenek egyike. Bár a jelenet sérült, az megállapítható, hogy Montut itt teljesen ember alakban ábrázolták, az állán istenszakállal. Az első utalás az istenre, mint „Armant ura” a TT 186-os nagy valószínűség szerint VI. dinasztia korabeli thébai sírban található, ez Ihy nomoszkormányzó örökhajléka.

A 11. dinasztia idején Montu jelentősége megnőtt. Az I. Átmeneti kor zűrzavaros helyzetét Mentuhotep Nebhepetré oldotta meg, Egyiptom újraegyesítésével. Az eredetileg valószínűleg Armantból származó család a sikert Montunak tulajdonította. Így a 11. dinasztia idején, mint a dinasztia királyainak patrónusa Egyiptom legfőbb isteneinek egyike lett. Neve ettől kezdve elválaszthatatlanul kapcsolódott a háború fogalmához. Hitvesének Tjenenetet és Junitot tartották. Tisztelete a Középbirodalom óta négy kultuszhelyen összpontosult, ezek: Medamud, Észak-Karnak[2], Armant és Tod. A Középbirodalom elején úgy is tisztelték, mint a héliopoliszi Ré felső-egyiptomi megfelelője. A két istent Montu-Réként egyesítették, akit számos helyen tiszteltek Théba nomoszban, sólyomfejű ember, vagy bika alakban. Montut ekkortól gyakran azonosították Hórusszal is, neve „Hórusz, az erős karú” volt.

A 12. dinasztia idején Amon lett a legfőbb birodalmi isten, Montu tehát csak rövid ideig élvezte ezt a kiváltságot, bár népszerűsége a későbbiekben is megmaradt.

A II. Átmeneti korban úgy tűnik, hogy az armanti kultuszközpontjában nem történt építkezés, bővítés, a todi kultuszközpontjában a 13. dinasztia idején folytak munkálatok, a későbbiekben viszont csak Medamudban mutatható ki építési tevékenység. A III. Szeszósztrisz által itt emeltetett építményt megnagyobbították, erről reliefek és feliratok tanúskodnak.

Az Újbirodalom korában I. Jahmesz és családja elsősorban Amon istennek tulajdonította a hükszoszok felett aratott győzelmüket, de Montu armanti templomán I. Jahmesz helyreállítási munkálatokat végeztetett. Az Ahhotep királyné temetkezéséből származó ünnepi szekercén az isten vad, sólyomfejű, szárnyas griff alakjában jelenik meg, de több ilyen ábrázolása is ismert. Hatsepszut többször is Montu szeretettjének nevezi magát a Théba régióban található felirataiban. III. Thotmeszt egy feliratában így jellemzik: „Montu szeretett fia, aki Iunyban székel”. Egy szintén az ő uralkodása alatt készült papiruszon[3], mely a király ázsiai hadjáratának beszámolója III. Thotmesz segítséget kér Amontól, aki válaszként szelet küldd, amelyben Montu három manifesztációja (armanti, todi és thébai Montu) lakozik. Több uralkodó is Montuhoz hasonlította magát a csatamezőn, például olyanok voltak, mint „Montu az ő pillanatában" (mj MnTw m At.f). Az isten segíti és védelmezi az uralkodót az ellenség legyőzésében. A legkülönlegesebb példa erre, véleményem szerint IV. Thotmesz harcikocsija. A külső oldalán az egyik jelenetben a király harci kocsijával ázsiai ellenség közé hajt és íjával lelövi őket. A sólyomfejű férfiként megörökített Montu mögötte áll és segít neki – a keze, a karjához ér – miközben kihúzza az íját. A harcikocsi bal belső oldalán a sólyomfejű férfiként ábrázolt Montu emberkarjai szárnyakkal egészülnek ki[4]. Szárnyas karjait kiterjeszti, hogy a szfinx képében ábrázolt uralkodót védelmezze, aki éppen három ázsiait tapos el. Sajnos erről a harcikocsiról még csak fotókat láttam, nagyon remélem, hogy élőben is tanulmányozhatom egyszer és meg is tudom örökíteni majd ezeket a jeleneteket.

A 18. dinasztia idején Montu mind a négy kultuszközpontjában történtek építési munkálatok, különösen Armant kapott kitüntetett figyelmet. Ekhnaton idején ugyanakkor Montu hasonló bánásmódban részesült, mint Amon, nevét több helyen kivésték, sőt arra is van példa, hogy ábrázolásait megrongálták. Tutankhamon trónra lépését követően azonban Montu armanti, karnaki, medamudi és todi templomait újra megnyitották, ábrázolásait helyreállították, és az isten újra részesült az áldozatokban. Amikor a király bátorságáról, erejéről beszélnek, akkor ismét Montuhoz hasonlítják őt. Tutankhamon egyik íjtartóján például ez áll: „Montuhoz hasonló harcos”.[5]

Uszermontu vezír sztéléjén, mely Armantból került elő és a 18. dinasztia idejére datálható[6], fennmaradt egy Montuhoz szóló himnusz. Egy olyan részletét idézem, amelyből kitűnik, hogy a Napisten védelmezőjeként is tekintettek rá, a himnusz folytatásában egyébként azonosítják magával a Napistennel.

„[Hódolat] neked [Montu], Armant ura, ifjú bika, [élesszarvú], a kettős ureusztól való, az istenek királya, az uralkodó, a Két Part királya, erővel bíró, aki megragad erejével, a méltóság ura a nagyok között, …. az Enneád, a dühöngő, aki felülkerekedik a Nik kígyódémonon, lándzsája legyűrte őt, nagyerejű az éjszakai bárkában, haragos…az ő [ereje] magas és széles, aki megmenti a Két Országot, miközben tartós a Földön, nagy sólyom, titokzatos tekintetű, a bika, éleskésű, szarvakkal felszerelt…lándzsájával ellátott, akinek köszönhetően Ré utazhat a bárkájában és aki legyőzi számára az ő kígyó ellenségét, a legénység örvendezik, örömben részesülnek…”[7]

Egyiptom ellenségeinek legyőzése és meghódítása királyi kötelesség volt, melyet Montu patronált. Ez kifejezésre jut például abban a kultuszszoborban, amelyet II. Ramszesz Deltabeli fővárosában állíttatott fel[8]. A szobor a neve a következő: „Uszermaatré-Szetepenré, Montu a Két Országban”, vagyis a királyt azonosították az istennel.

Az isten ábrázolásai megjelennek királyi hajókon, például II. Amenhotep sírjából (KV35) előkerült hajómodelleken. Werner szerint elképzelhető, hogy ezek azok a hajók, amiket a szövegek sólyomhajónak (bjk) neveznek, de erre egyértelmű bizonyíték egyelőre nincsen. Úgy tűnik, a sólyomhajó az uralkodó hadihajója volt.

Gyakran Montu vezeti a királyt egy-egy jelentős isten elé a templomi jelenetekben, általában Atummal együtt. Erre látni fogsz mindjárt példát is. A Ramesszida korban Széth némileg háttérbe szorította, de a Kusita korban újra nagy népszerűségre tett szert.

A Halottak könyve thébai változatának két fejezetében szerepel isteni kilencség tagjaként. Az Újbirodalom második felében kultuszközpontjaiban csak kismértékű építkezési tevékenység figyelhető meg. Armant nevét ebben a korszakban Iwnw-nak[9] írták és gyakran nevezték Montu Iunujának. Elképzelhető, hogy Per-Ramszeszben kisebb temploma vagy szentélye állt, de erre egyértelmű bizonyíték egyelőre nem került elő.

Az Újbirodalomtól hitvesének tartották Rattauit[10], mely Montu további szolarizációjára utal. Ugyanakkor Szétthel is azonosították, erre a Chester-Beatty IX. papiruszon találunk példát. Érdekes, hogy II. Ramszesz korától Khonszu egy formáját gyakran a Montura jellemző ikonográfiával – sólyomfejes férfi, napkoronggal kiegészülő kettős hosszútoll koronával, egy vagy két ureuszkígyóval a homlokán – örökítették meg, ez a „Honszu Thébában, Noferhotep” alak.

A későkori szövegek a thébai Montut elsősorban Amon fiatal formájának, jogos örökösének nevezik. A Későkorban Thébában istenhármasságot alkotott Rattauival és a gyermekisten Hórparével[11]. Armantban Junittal és Hórusz-Suval, Edfuban Mehit oroszlánistennővel és Harpokratésszel[12] együtt tisztelték.

Továbbra is a fáraó védelmezője, ami nagyon szépen kitűnik az észak-karnaki Montu-körzet főbejáratát jelölő kapun[13] fennmaradt Montuhoz szóló himnuszból. A himnuszt valószínűleg II. Ptolemaiosz idején vésték fel a kapura, de a feliratban a királyra vonatkozó kartusokat üresen hagyták. A himnusz első felében az istenség erejét, bátorságát, vérengző természetét és rettegést keltő megjelenését hangsúlyozzák. Azt mondják róla, hogy nyers húst eszik és vért szürcsöl, szemeit a lánggal, míg arcát a tűzzel azonosítják. A szöveg második részét idézem, amelyben az isten neve után először jelzőinek sora következik, majd a felirat a királyt az isten fiaként azonosítja, ezt követően felszólítják Montut a fáraó erejének biztosítására és védelmezésére.

„Montu-Ré, Théba Ura, az erő ura, a Kettős Ureusz Hórusza,[14] isteni ifjú, éles késű,[15] az erő ura, aki lesújt lázadóira, a fegyverek ura, aki bátor a csatában istenek és istennők védelmezője. Ami Felső- és Alsó-Egyiptom királyát, a Két Ország Urát (üres kartus)│, Ré fiát, a Koronák Urát (üres kartus)│ illeti, ő a te fiad, manifesztációd benne lakozik, színed szemeiben van, örökösöd és földi képmásod (ő). Növeld meg testi erejét, erősítsd meg a karjait, hiúsíts meg minden támadást körülötte, készíts pajzsot a számára a csata napján, vedd őt körül harc közben […]”[16]

Nem csak a király, de istenek és istennők védelmezője is, legfőbb feladata a kozmikus rendet fenyegető ellenségek elpusztítása, húsának és vérének elfogyasztása. A deir el-shelwit-i templom naoszának egyik jelentében a következőket olvashatjuk a medamudi Monturól:

„az istenek és istennők kiváló védelmezője, a tökéletes oltalmazó, aki beutazza a Két Országot, aki szüntelenül biztosítja Ozirisz védelmét az ő rézfalú palotájában.” [17]

Ptolemaiosz kori rítusokban gyakran ajánlottak neki pektorált (wDA), hogy garantálja az uralkodó biztonságát (wDA) a csatamezőn.

A Görög-római korban Amonnal, Nekhbettel, a Hnb-kígyóval, Szakhmettel és Basztettel együtt a Dél isteneinek (NTrw-rsy) egyike. Megtalálható a Montu-Ré-Harakhty illetve a Montu-Ré-Atum forma, és azonosították Kamuteffel is, Todban a Görög-római korban Minnel és Baállal is egybeolvasztották. Ebben a korszakban szövegekben gyakran jelenik meg a Négy Montu (fdw MnT) istencsoport, ebben az egyesült alakban az istenség négy, helyi formája mágikus védelmet von Théba és Amon köré. Az isten templomai által képzett védelmi rendszer az ún. „thébai palládium”.

A görögök Apollóval azonosították. Mágikus szövegekben személyes ellenségek ellen hívták segítségül.

Bár a szövegekben már a Középbirodalom idején is említik bikaként minden kultuszhelyén, de az ikonográfiájában csak a későkori ábrázolásokon találkozhatunk vele. A bika alakban az isten harcias aspektusa manifesztálódik. A todi templom kriptájában Montut többször örökítették meg bikafejű férfiként, a kezében íjjal, nyilakkal és szigonnyal. Iunyban szent bika alakjában tisztelték, a Bekh, vagy Bukhisz-bika alakjában, melyről úgy tartották, hogy képes meggyógyítani betegségeket, különösen a szembetegségeket. Híres volt erejéről és vadságáról is. Eddig ez Montu egyetlen, régészetileg is jól dokumentált élő, állat alakú inkarnációja. Kultuszát a 30. dinasztia korában, II. Nektanebosz uralkodása idején vezették be és egészen a 4. századig virágzott, ahogy azt a szent állat számára készített halotti sztélék bizonyítják. Az állat nem csak Montu élő képmása (Ssp-anx n MnT), hanem Ré inkarnációja (wHm n Ra) is volt. Ez nem az istennel való egylényegűséget, hanem sokkal inkább annak földi megtestesülését jelentette, egy az emberek számára is érzékelhető isteni jelenlét volt. Egyiptomi szövegek utalnak külső ismertető jegyeire, ezek alapján a teste fehér színű volt, az arca fekete színű. Az állat részletes leírása Macrobius, az 5. században élt ókori római nyelvész beszámolójából ismert. Eszerint a Bukhisz óránként változtatja szőrének színét, ami minden más vadállat bundájával ellentétes irányba nő. Az állatot a kiválasztását követően Thébában iktatták be, majd az ünnepséget követően az újonnan hivatalba lépett szent bika visszatért Armantba. Amikor egy Bukhisz-bika meghalt pompás temetésben részesült, majd Iunytól északra, a sivatag peremén egy speciális katakombában temették, amit Bucheumként ismerünk. Az elhunyt Bukhisz-bikát leggyakrabban Ozirisszal és Atummal azonosították, az ókori egyiptomiak a Bucheumot Atum templomának nevezték. A legkorábbi bikatemetkezés, amit eddig találtak II. Nektanebo korára datálható, a legkésőbbi pedig Diocletianus idejére. A Bukhisz-bikákat ellő teheneket a közelben található Baqariában temették el.

A Bukhisz-bikát 3 másik helyen is tisztelték Théba nomoszban. Karnakban, valamint Tod és Medamud városában. Elképzelhető, hogy nem volt mindegyik városban egy élő bika, hanem egy Montu megtestesüléseként tisztelt bika bizonyos időközökben ellátogatott erre a három helyre, távollétében pedig egy szobor helyettesítette.

Nag el-Medamudban, ókori egyiptomi nevén Madu, mely Karnaktól 10 km-re észak-keletre fekszik, III. Szeszósztrisz emeltetett egy szentélyt a számára. Az Újbirodalom idején kibővítették. Ebben az időben csatorna kötötte össze Thébával, lehetővé az utazást Montu két temploma között. Medamudban jelenleg a görög-római korban épített templomot láthatjuk. A Bukhisz-bikát itt egy különleges épületben tartották közvetlenül a főtemplom mögött. A feliratokból kiderül, hogy látogatása alatt részt vett más bikákkal folytatott küzdelmekben és hogy orákulum formájában kértek tőle tanácsot. A templom déli falának külső részén egy reliefen látható a Bukhisz, amint fogadja a királyt, ez jelöli a helyet, ahol az orákulumot átadták.

Kizárólag thébai forrásokból ismert és az i. e. 4. század végén jelenik meg szöveges forrásokban Medamud Nemes Bikája. Neve ellenére teljesen emberalakban örökítették meg, fején Montu klasszikus fejdíszével, ami napkorongból, kettős hosszú tollkoronából és egy vagy két ureusz-kígyóból áll. Ősistennek tekintették, akit gyakran Nunnal, az ősvízzel azonosították. A teremtés kezdetén álló primordiális istenség, aki a hermopoliszi Nyolcasság férfi tagjainak egyesült alakja. Utóbbiakat a thébai hagyomány a négy kultuszhelyen tisztelt Montu formákkal azonosította.

Medamudhoz köthető egy másik bika alak is, amely a 25. dinasztia idején jelent meg, ez a Medamud bikája. Montuemhat a Mut-templom kriptájában található önéletrajzi feliratában számolt be róla, hogy megformázta ennek az istennek a szent képmását és újjáépítette a templomát. Ez egy ténylegesen bika formában ábrázolt alak. Elképzelhető, hogy itt is létezett egy a Bukhiszhoz hasonló élő inkarnációs állat, de régészetileg egyelőre nem bizonyítható.

Montu fajansz és bronz amulettjei, melyek sólyomfejű emberként ábrázolják legkorábban a III. Átmeneti korra datálhatók. Néha négy egymás mellett álló sólyomfejű istenséget látunk, ők a „Négy Montu”, az istenség négy főbb kultuszhelyének szimbólumai.

A sólyomfejű szfinx szintén Montu megtestesülése volt. Ilyen típusú amulettjei az Újbirodalom idejére datálhatók. Féldrágakőből készültek, talapzatukon feliratot hordoznak, ezért pecsétként is szolgálhattak.

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2013.03.18.

Utoljára szerkesztve: 2022.05.21.

Felhasznált irodalom:

Byron E. Shafer (editor), Religion in Ancient Egypt – Gods, myths, and personal practice (Cornell Univerity Press, 1991)

Barbara Watterson, Gods of ancient Egypt (Sutton Publishing)

Kákosy László, Ré fiai – Az ókori Egyiptom története és kultúrája (Gondolat, 1979)

Richard H. Wilkinson – The Complete Gods and Godesses of Ancient Egypt, (The American University in Cairo Press, 2003)

Carol Andrews – Amulets of ancient Egypt (University of Texas Press)

Nicholas Reeves – Az ókori Egyiptom felfedezésének krónikája, Cartaphilus

W. Helck/ E. Otto/ W. Westendorf, Lexikon der Ägyptologie, Wiesbaden 1975 - 1989.

Christian Leitz: Orientalia Lovaniensia Analecta - Lexikon der Aegyptischer Götter und Götterbezeichnungen

Varga Dániel – Théba harcias bikája (Orpheus Noster – XIII. évf. 2021/3.)

Edward Karl Werner – The God Montu – From Earliest Attestations tot he End of the New Kingdom (1985)