Vallás az ókori Egyiptomban

 

Az istenek témakörben számos az ókori Egyiptomban tisztelt istenről találsz leírást, mielőtt azonban felfedeznéd őket, érdemes elolvasni ezt az általános bevezetőt az ókori egyiptomi vallásról és az isteneikről.

 

Az ókori egyiptomiak vallását a politeizmus, vagyis többistenhit jellemzi[1]. Úgy gondolták, hogy a világot az istenek irányítják, akik az élet minden területén jelen vannak. Az egyiptomi ember az életében bekövetkező jó és rossz eseményekért egyaránt az isteneket okolta, és nekik tulajdonította a különböző természeti jelenségeket is. Az ókori egyiptomiak mítoszaiban, vallási elképzeléseiben és az ebből eredő kultikus cselekvéseiben visszatükröződik az őket körülvevő természeti világ. Az egyiptomiak úgy gondolták, hogy az ég, akár a Nílus vízből áll és körülveszi a földet, és a kiterjedése minden irányba végtelen. A föld ebben a végtelen óceánban lebeg, csak az atmoszféra tartja vissza az égi tengert, hogy lehulljon a földre. Minden élet ebben a kozmikus buborékban létezett. Napközben a Napisten hajóval kelt állt az égi vízen, éltetve azokat, akik a földön vannak, éjszaka pedig amikor a csillagok hajóztak át az égen, a Nap a Duat nevű régióban tartózkodott. A Duatról az volt az általános vélekedés, hogy a föld alatt található. Az ismert világ egének és atmoszférájának ellenpárjaként képzelték el. Az egyiptomi kozmológiában tehát a világ az égből, a földből és a Duatból állt. Egyes szövegek szerint a Duat Nut, az ég istennőjének testében van. Ebben az az elképzelés tükröződik vissza, hogy az istennő este lenyeli a Napot, a Nap az éjszaka folyamán a testében halad, majd az istennő reggel megszüli. A Napisten így minden reggel, megfiatalodva születik újjá. A szöveges források az ég több régióját, különösen az éjszakai égbolt több régióját leírják. Köztük különösen fontos szerepet játszott az „Áldozatok mezeje” és a „Sás mező”. Mindkettőt az ég északi peremével és a cirkumpoláris csillagokkal hozták kapcsolatba. Úgy képzelték, hogy ezek a vidékek alkotják az égi vizek partját valahogy úgy, mint ahogy a Nílust szegélyezi a mocsár és termékeny földterület.

Az egyiptomiak életében a Nap mindennapi felkelése és lenyugvása, az évszakok váltakozása, a Nílus évenkénti áradása a kozmikus rend, a maat megnyilvánulása volt. Hitük szerint, ha a rend felborul, kitör a káosz (iszfet). A Nílus alacsony áradása például éhínséggel sújtotta az országot. Úgy gondolták, hogy rituálékkal, áldozatokkal kell elnyerni az istenek jóindulatát, ez biztosítja a kozmikus rend fenntartását. Talán ennek köszönhető, hogy a hotep – áldozat szó, azt is jelenti, hogy békés, elégedett.

Az egyiptomi teremtés egy kozmikus eseménnyel végződik, az első napfelkeltével, ezzel elkezdődik az élet folytonos ciklusa. Az ember teremtése a szövegekben általában szójátékokhoz kapcsolódik, például az emberek (rmt) a napisten könnyei (rmyt). A Koporsószövegek 1130. fejezetének (CT VII 461-471) következő részletében a teremtő Napisten kinyilatkoztatja a világ, az istenek és az emberek teremtését; a fény és sötétség (ég és alvilág) szétválasztását, és utal az emberek vele történő szembefordulására is:

 

"…Megismétlem[2] számotokra a négy tökéletes tettet,

melyet saját szívem cselekedett számomra a Mehen-kígyó[3] belsejében,

hogy lecsendesítsem a rosszat.

Négy tökéletes tettet cselekedtem a fényhegy kapujában:[4]

Megalkottam a négy szelet,

hogy minden ember lélegezzen általuk saját helyén és idejében.[5]

Ez egy tett.

Megalkottam a nagy áradást,

hogy hasznára legyen a szegénynek éppúgy, mint a gazdagnak.

Ez egy tett.

Megalkottam minden embert a társához hasonlóan,

de nem én rendeltem, hogy rosszat cselekedjenek;

az ő szívük az, mely ellene szegül annak, amit én mondtam.

Ez egy tett.

Megalkottam szívüket, hogy az ne feledje a Nyugatot,[6]

s áldozatokat mutassanak be a nomoszok[7] istenei számára.

Ez egy tett.

Az isteneket verejtékemből[8] alkottam,

az embereket szemem könnyeiből.

Világítok és látnak engem minden nappalon a Mindenség Uraként;

megalkottam az éjszakát a Fáradt Szívű[9] számára."[10]

 

A vallás mindenre hatással volt. Az épített környezet maradandó anyagból emelt elemei, a templomok, szentélyek és sírok szent helyek voltak. Az egyiptomi kultúra hatalmas mennyiségű tárgyi emléke közül szinte mind valamilyen vallási elképzelés megnyilvánulása. Az ókori görögök isteneihez hasonlóan az ókori egyiptomi istenek is pantheont[11] alkotnak. Azonban míg a görög pantheonban adott isten meghatározott funkciót töltött be - például Árész hadisten volt, Érosz a szerelem istene stb. –, a számuk átlátható kereteken belül maradt és az egész országban azonos isteneket tiszteltek, addig Egyiptomban ez másként volt. Több isten rendelkezhetett azonos, vagy hasonló funkcióval, elég, ha csak a Napisten napszakonkénti alakjaira gondolunk (Khepri, Ré és Atum). És az is gyakran előfordult, hogy egy isten vagy istennő több egymástól különböző aspektussal rendelkezett. Például Ozirisz a Túlvilág uraként az egyik legfontosabb halotti istenség volt, de egyben termékenységisten is.

A valamivel több mint 3000 év alatt változott egyes istenek jelentősége, kapcsolatrendszere, sőt az is, hogy adott istennek mely funkcióit hangsúlyozták inkább. Az ókori egyiptomi templomok teológiai iskolái rendszerekbe foglalták az istenek egymáshoz való kapcsolatát. Létrejöhettek ideiglenes vagy állandó csoportosulások, mint például istenpárok, hármasságok, kilencségek, de az istenek össze is olvadhattak egymással (szinkretizmus). Az istenek témakörben én is kiemeltem a héliopoliszi kilencséget[12], valamint a memphiszi, a thébai és az elephantinéi hármasságot[13], ezek talán a legismertebbek, de például Koptoszban Min, Ízisz és Harpokratész alkotott egy hármasságot, Denderában pedig Hathor, Hórusz és Ihi. A hármasság általában egy istencsalád, amely egy apából, egy anyából és egy gyermekből áll. Az istenpárok lehetnek testvérek, mint Hórusz és Széth vagy házastársak, mint a Leontopoliszban tisztelt Su és Tefnut, de nem feltétlenül, Kom-Ombóban például az idősebb Hórusz és Szobek alkotott egy istenpárt. Az istenek szinkretizmusának számtalan példája van, ilyen Amon-Ré, az Újbirodalom főistene is. Az egyiptomiak előszeretettel személyesítettek meg elvont fogalmakat vagy konkrét jelenségeket istenek formájában. Például Su, az ég és föld között található levegőt személyesíti meg, Maat istennő pedig a kozmikus rendet.

Az egyiptomi istenek emberi tulajdonságokkal is rendelkeztek, például nászt ülhettek, gyermeket nemzhettek, vagy gyermeket hozhattak a világra. A Későkorban például Felső-Egyiptomban minden évben egy 14 napos fesztivál keretében ünnepelték meg Hathor és Hórusz nászát, ennek során az istennő kultuszszobra Denderából Hórusz edfui templomába utazott. Az Újbirodalomban a király isteni fogantatását elmesélő jelenetekben az uralkodó nemzőjeként Amon jelenik meg.

Az egyiptomi pantheonba idegen országok istenei is bekerülhettek, mint például az ugariti hadistennő Anat, a szíriai eredetű Asztarté, vagy a núbiai származású Mandulisz.

 

Az istenek többféle alakot ölthettek, lehettek ember- vagy állatalakúak, illetve a kettő ötvözete, sőt olykor több állat ötvözete is. Anubiszt például gyakran örökítették meg sakálfejű férfiként, de ugyanilyen gyakori volt tisztán sakálalakú ábrázolása is. Előfordul az is, hogy növények alakját öltik magukra. Hathor megjelenhet nőként, tehén fülekkel rendelkező nőként és tehén alakban is, illetve mint a „Szikomor úrnője” faistennőként[14] is. Az állatok tisztelete fontos szerepet játszott az ókori Egyiptomban, habár nem olyan mértékben – mint például a hinduizmusban a tehén – hogy az állat valamennyi példánya egy isten megjelenési formája volt és ezért érinthetetlen. Voltak olyan állatok, amelyeket egy isten földi megjelenési formájaként tiszteltek, ezeket bizonyos jegyek alapján választották ki. Jellemzőjük, hogy egy időben egy volt belőle, a templomban élt és kultuszban részesült, halála után díszes temetést kapott és Ozirisszé vált. Ilyen például az Ápisz-bika. A Későkorban és a Görög-római korban az állatok tisztelete egyre hangsúlyosabb szerepet kapott, ekkor előfordult az is, hogy egy állat minden példányát szentnek tartották. Ilyen volt például a macska, mely Basztet szent állata volt. Hérodotosz elbeszélése szerint, amikor az ő idejében egy ház kigyulladt, az emberek csak a macskákkal törődtek, a vagyonukkal nem. Macskája halálakor a gyász jeleként a tulajdonos leborotválta a szemöldökét, majd elhunyt kisállatát Bubasztiszba vitte, Basztet kultuszközpontjába, hogy ott temesse el.

 

Elkülöníthető a hivatalos vagy állami vallás és a népi vallásosság. Az uralkodó azzal, hogy ő határozta meg, mely templomok mennyi birtokot, adományt kapnak, előtérbe helyezhetett bizonyos isteneket. Ezeknek az isteneknek a tisztelete intézményesítve országszerte elterjedt és jelentős volt, birodalmi isteneknek is nevezik őket. Egyes korszakokban más-más isten volt a birodalmi isten, például az Óbirodalomban Ré, az Újbirodalomban Amon-Ré, a Szaiszi korban Neith. Voltak helyi istenek is, akiknek tisztelete csak az ország egy-egy régiójára korlátozódott. Ilyen például Meretszeger aki a thébai régióban részesült tiszteletben.

Az otthoni környezetben tanúsított vallási magatartás kifejezetten a mindennapi élet problémáihoz és azok megoldásához kapcsolódott. Bizonyítékai nyomon követhetőek az egész fáraókorban a szöveges forrásokban, illetve különböző a kultuszhelyekről és a településekről származó tárgyakban. A szöveges források között találhatóak például gyógyító és védelmező varázsigék, áldozati szövegek, fohászok és magánlevelek is. Különösen népszerűek voltak az olyan a családot, a szülő nőket és az újszülötteket védelmező istenek és istennők, mint Bész, Thoérisz és Hathor, valamint olyan ősök, akik kedvezően járhattak közben az ember érdekében, mint például elhunyt rokonok, a helyi elit tagjai, uralkodók. Természetesen állami szintű istenek is megtalálhatóak a népi vallásban. Az otthoni vallásgyakorlás központi eleme az áldozat bemutatása és a libációs szertartás volt, valamint különböző védelmező és gyógyító rítusok, de népszerűek voltak a védelmező képi ábrázolások is.

 

Egyiptom földje és népe felett a király vagy fáraó gyakorolta a hatalmat, abszolút uralkodó volt, aki az állam minden területét felügyelte, az adók begyűjtésétől az igazságszolgáltatáson át a háborúk megvívásáig. Azonban nem csak az állam feje volt, hanem az egyiptomi kozmosz egyik alapvető összetevője, akiről úgy gondolták, hogy a kapocs és a közvetítő az emberi és az isteni szféra között. Mint uralkodó az isteni hatalom megtestesítője volt. Személye volt a garancia az isteni rend, a maat fenntartásának, a fáraó nélkül az ország a káosz állapotába süllyedt volna és ez magának az univerzumnak a létét fenyegette. A király isteni státuszát a koronázás során szerezte meg.

Az egyiptológusok vitatják, hogy az élő fáraó isteni mivolta meddig terjedt és milyen természetű volt. Azonban abban mind egyet értenek, hogy a halott fáraó isteni rangra emelkedett. A királysághoz kapcsolódó emlékek nagy része arra koncentrál, hogy biztosítsa az uralkodók örök és isteni fennmaradását. Ennek érdekében már a legkorábbi uralkodók halotti komplexumot építettek. A halotti szövegek számos istennel azonosítják a királyt, vagy valamelyik isten/istennő fiának nevezik, de egyes testrészeit is istenekkel azonosítják. Az elhunyt uralkodó asszociációja különösen Ozirisszel és Rével gyakori. Az elhunyt király az Újbirodalomban Amon, a birodalom legfőbb istenének egyes formáit is felvehette, például I. Széthit, II. Ramszeszt és III. Ramszeszt nevezték úgy is: „Az úr, Amon-egyesült-az-örökkévalósággal a templomában”. Az elhunyt uralkodó isteni státusza az Újbirodalomtól válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor az elit egyes tagjai olyan felajánlási sztéléket készíttettek, amelyeket már elhunyt uralkodóknak szenteltek. Ezek az emberek úgy gondolták, hogy az áldozatért és a fohászért cserébe az elhunyt király közben jár az érdekükben. Az elhunyt királyokat együttesen[15], vagy egyénileg[16] kultikus tiszteletben részesítették az állami vallás keretében is.

Az Újbirodalom idején tiszteletben részesülhettek a nem királyi elődök is otthoni keretek között, erről tanúskodnak a Deir el-Medinában talált ún. ősbüsztök, sztélék és áldozati asztalok, melyeket általában a ház egy falfülkéjében helyeztek el. Ezekre a nem királyi elődökre úgy tekintettek, mint „Ré kiváló akhjai”-ra (Axiqr n Ra), akik hatékonyan tudtak közbenjárni a hozzájuk forduló érdekében. Számos kérdésben fordultak hozzájuk a gyermekáldástól a jogi viták rendezéséig. A szöveges forrásokból kiderül, hogy például áldozati étellel vették rá ezeket az akhokat arra, hogy harcoljanak az érdekükben. Ártó lényekként tekintettek azokra az elhunytakra, akik nem üdvözültek. A mágikus szövegek alapján nekik tulajdonítottak különböző betegségeket. Ha feldühítették még az üdvözült lélek is képes volt ártani, ahogy az a halottakhoz írt levelekből kitűnik.[17] Egy példája az Óbirodalom idejéből vagy az I. Átmeneti korból származó tál, melynek külső és belső oldalán egy-egy levél olvasható. A leveleket egy Sepszi nevű férfi írta halott szüleihez. A tálat egy közép-egyiptomi sírban találták. Egy férfi – valószínűleg a halott apja – holtteste mellé, a fej mögé helyezték. A panasz a levél írója, Sepszi halott testvére, Szobekhotep ellen szól, aki feltehetően felelős volt azért, hogy Sepszit egy bizonyos Seri fia, Henu megfosztotta atyai örökségétől. Miután az örökség visszaszerzésében kudarcot vallott, a férfi halott szüleihez fordult. A külső oldalon található szöveget idézzük:

 

„Sepszi szól anyjához, Iihez: Ez (a levél) emlékeztetés arra (az alkalomra), amikor te azt mondtad a te fiadnak: »Hozz nekem fürjeket, hogy megegyem azokat!« És én vittem neked hét fürjet és te megetted azokat. És (mégis) ártanak nekem a te tudtoddal? Gyermekeim elégedetlenek, mert a te fiad bajban van. Ki fog így vizet önteni számodra? Ó, bár (helyesen) ítélnél köztem és Szobekhotep között! Én elhoztam őt egy másik városból, városába helyeztem őt, sírtársai közé, s halotti ruhát adtam számára. Akkor miért árt ő nekem olyan gonoszul? Én nem mondtam és tettem (rosszat). A gonoszság bűne az istenek ellen van.”[18]

 

A túlvilági örök élet kezdetben csak a király és kiválasztottjai számára volt elérhető, eleinte úgy gondolták, hogy a csillagok között. Az Óbirodalom végén már megjelennek azok az elképzelések, hogy az elhunyt uralkodó Ozirisszá válik, illetve a Napisten bárkájába kerülve részesül a minden napi újjászületésben. Az I. Átmeneti kor nagy áttörést hozott, mivel a túlvilági élet immár mindenki számára elérhetővé vált. Az egyiptomiak gondosan előkészültek a túlvilági életre. Nem csak sírt építettek és a sírmellékletekről gondoskodtak, hanem halotti kultuszról is, amelynek az volt a célja, hogy fenntartsa az elhunyt nevét az élők között és isteni státuszát a halottak között. A halotti birtokok biztosították az áldozatokhoz szükséges javakat és a fizetséget a papok számára. A halotti papi funkciókat gyakran az elhunyt családtagjai töltötték be. A legnagyobb veszélyt a halottra az jelentette, hogy elfelejtik és abbamarad a halotti kultusza, ez azt eredményezte volna, hogy megszűnik létezni. Erre az esetre az egyiptomiak kiegészítő vagy helyettesítő rendszert alkalmaztak. Úgy vélték, hogy mágia által a sírok falain ábrázolt jelenetek és javak, a felírt áldozati formulák és imák biztosítják a sír tulajdonosának fennmaradását és a folyamatos ellátottságot.

 

Míg nappal mindenki számára látható volt a Nap útja, az éjszakait csak elképzelni tudták. Ezt az utat, ahogy magát az éjszakát is bizonytalan és veszélyes időszaknak tartották. Az éjszakai útra vonatkozó elképzelések már a legkorábbi vallási szövegekben megtalálhatóak, de legjobban az Újbirodalom elején összeállított túlvilági vezetőkben bontakoznak ki. Ezek közül a legrészletesebb az Amduat. A Napistenre a legnagyobb veszélyt az éjszaka folyamán egy óriási kígyó jelentette, Apophisz, akinek az volt a célja, hogy megakadályozza a Nap továbbhaladását. Az éjszaka közepén a Napisten egyesült Ozirisszel (önmaga mumifikált testével), úgy gondolták, hogy a Napisten ekkor kapta meg az újjászületéshez szükséges erőt, míg Ozirisz újjászületett a Napban. A Napisten ezután tovább haladt a Duaton keresztül a keleti égbolt és hajnali újjászületése felé. Mikor a Napisten kilépett a Duatból, nem volt azonnal látható az égen, az egyiptomiak úgy gondolták, hogy ekkor egy a Duat és az égbolt között található helyen tartózkodik, ezt a régiót Akhetnek nevezték. Így magyarázták a jelenséget, hogy a Nap fénye már azelőtt látható, mielőtt maga a Nap megjelenik az égen. Az egyiptomiak számára a Nap szoláris ciklusa nem csupán egy természeti jelenség volt, hanem a teremtés megismétlődése, általa az élet minden nap legyőzte a halált.

 

Bár az ókori Egyiptomban feltárt leletek nagy többsége a temetkezéshez kapcsolódik, az egyiptomiak halálfelfogása életigenlő, az építmények a rítusok és imák, azt célozták, hogy az egyén túlvilági újjászületését és túlvilági életének fenntartását biztosítsák. A halálra átmenetként tekintettek, ami egy szükséges rossz. Az egyiptomi szerette volna folytatni földi életét a halál után is a személyiségének megőrzésével, társadalmi rangjával, családjával és tulajdonával, de egy újonnan megszerzett isteni státuszban. Az átmenet félelmetes és veszélyekkel teli volt, az lélek túlélése érdekében egy bizonyos tudás birtokában kellett lenni, ismerni kellett a megfelelő varázsszövegeket. Mikor a lélek elhagyta a testet a halál pillanatában, úgy gondolták, hogy az alvilágban vándorol és keresi az Igazság csarnokát, ahol Ozirisz él. Az utazás során démonok, kígyók és ajtóőrök jelentettek veszélyt a lélekre. A túlvilág bonyolultsága, összetettsége és a szükséges tudás széleskörűsége vezetett a túlvilági szövegek és vezetők kialakulásához. A túlvilági utazás legfontosabb eleme a szív mérlegelése volt. Ozirisz és 42 isteni bíró jelenlétében az elhunyt szívét mérlegre tették Maat, az igazság istennőjének tollával szemben. Ha a toll és a szív egyensúlyban volt, akkor a halott üdvözülhetett, akhhá válhatott.

Az elhunyt a Túlvilág urának egyik aspektusává vált, és hivatalosan úgy szólították meg, hogy Ozirisz xy. Ennek az egyesülésnek köszönhetően isteni státuszra emelkedett és isteni hatalom birtokosa lett, miközben megőrizte egyéni emberi személyiségét. Akhként a cirkumpoláris csillagok között tölthette örökkévalóságát, kája eközben a sírkamrában és az áldozati kápolnában tartózkodott, bája pedig meglátogathatta az élők világát, eltölthette idejét a Sás Mezőn, illetve Rével együtt utazhatott annak nappali és éjszakai útján.

 

Bár az ókori egyiptomiak úgy képzelték, hogy az istenek a kozmosz minden régiójában megtalálhatóak, mégis az eget tartották elsődleges birodalmuknak. A Piramisszövegekben olvashatjuk: „Mikor az eget elszakították a földtől és az istenek felmentek az égbe.”[19] A madarakat is az ég teremtményeinek tartották, különösen az ég északi régióit társították hozzájuk, talán a madarak vonulása állt ennek hátterében, vagy a Nílus-Delta gazdag madárvilága, esetleg mindkettő. Hogy mind az isteneket, mind a madarakat égi teremtményeknek tartották, úgy tükröződik vissza az ábrázolásokban, hogy a Napot, a csillagokat és bolygókat gyakran ábrázolták madárként. A leideni Amon himnusz szerint, a teremtő isten bája az égben, a teste az alvilágban, képmása pedig a földön van. A templomra tehát úgy tekintettek, mint az isten lakhelyére, az isteni szféra részeként szent terület volt. A szentélyben őrzött kultuszszobor nem volt azonos magával az istennel, „csupán” egyik megjelenési formája volt. Az istent ennek a szobornak az alakjában látták el áldozatokkal és ápolták, gondozták a rítusok keretében.

Az istenekkel való kapcsolattartás módja az ima, az áldozatok bemutatása, a mágia, a rítusok és rituálék voltak. Ezek célja a világ természeti és társadalmi rendjének a maatnak a fenntartása volt a káosz erőivel szemben. A közvetítő az isteni és az emberi szféra között, ahogy már említettem a fáraó volt. Az uralkodó maat szerinti ítéleteivel és cselekedeteivel tartotta fenn a rendet, áldozataival éltette az isteneket. Ő volt az ország teológiai vezetője, a feliratok és a képi dekoráció azt mutatja, hogy ő léphetett kapcsolatba az istenekkel. Elméletben ő végzett el minden rituálét, a valóságban azonban napi szinten a templomi papság helyettesítette.

 

Hogy a vallás és a rituálé mennyire fontos volt az ókori Egyiptomiak életében, azt mutatja az is, hogy igen nagyszámú férfi és nő viselt papi címet. Sajnos keveset tudunk arról, hogy adott címmel rendelkező papnak mi volt a pontos feladata és hogyan képezték ki őket a szolgálatra. A papok általában kora felnőttkorukban nyerték el pozíciójukat és egész életükben megtartották azt. A papi rangok öröklődhettek apáról fiúra. Bizonyos posztok pedig több generáción át egyetlen családon belül maradhattak. Királyi dekrétumokban is kinevezhették őket.

A leggyakoribb papi címek az uab (wAb)[20] és a heri-heb[21].Ők alacsonyabb rangú papok voltak, akik nem teljes állásban töltötték be ezt a funkciót, hanem általában egy évben egy hónapot szolgáltak a templomban. Amikor letelt a szolgálatuk, visszatértek a polgári hivatásukhoz, talán, mint ifjú hivatalnok vagy kézműves. Ezek az emberek gyakran jelennek meg temetkezési rítusok közreműködőiként, áldozatvivőként, illetve a felolvasó papok, amint rituális szövegeket recitálnak az elhunyt számára.

Az ábrázolások tanúsága szerint az alacsonyabb rangú papok ruhaviselete az általános térdig érő kötény volt, ezért nem lehet őket megkülönbözteti őket a nem papi személyektől. A felolvasó papot viszont megkülönbözteti egy széles vászonszalag, amit a mellkason keresztbe viselt, őket tanultságuk és a titkos, szent szövegek ismerete miatt nagy tekintély övezte.

A hivatásos és magas rangú papok, például valamelyik isten prófétája (hem-netjer) megkülönböztető köpenyt viseltek, amelyek vagy párducbőrből készültek, vagy azt imitálták. Kevés kivételtől eltekintve a papok megnősülhettek vagy férjhez mehettek, lehettek gyermekeik és általában a falvakban és városokban együtt éltek a nem papi tisztséget betöltő embertársaikkal.

 

A nem papi tisztséget betöltő férfiak és nők szintén részt vettek vallási rituálékban, amikor imádkoztak a házi szentélyben álló istenábrázolás előtt, vagy áldozatot mutattak be neki, illetve részt vettek az istenek tiszteletére rendezett fesztiválok ünnepi körmeneteiben. Bár a templomba csak a templomi személyzet léphetett be, és az isten kultuszszobrát köztük is csak a legmagasabb rangúak pillanthatták meg, a templom rendelkezett olyan szentéllyel, amely nyilvános volt az emberek számára. Ezek általában a bejárati kapunál, vagy a szentély mögött a templom külső oldalán találhatóak, az emberek itt tudtak közvetlenül az istenhez fohászkodni. Amon karnaki templomában az északi falon található nyilvános szentély biztosította a hívő elvonultságát, függöny védelmezte a kíváncsi tekintetek elől mind az isten képmását, mind az imádkozót. Ezeket a helyeket olyan nevekkel illették, mint a „Halló fül kápolnája” vagy „A hely, ahol az isten meghallgatja a kéréseket” és megjelennek a dekorációikban a fülek, amelyek hangsúlyozták funkciójukat. Meretszeger istennőnek a Királyok Völgye fölé magasodó hegycsúcs őrzőjének a szentélye egy a Nyugat Théba halotti templomaira néző dombon áll. Az emberek étel és italáldozatot hagytak itt az istennő számára, votív sztélék segítségével, vagy grafitikben fordultak hozzá kéréseikkel.

Az emberek közvetítőhöz is fordulhattak, akik hitük szerint tolmácsolták az istenek felé kéréseiket, ezek lehetettek királyok, vagy isteni státuszra emelkedett emberek szobrai. Amenhotep, Hapu fia egyik szobrán a következő szöveg szerepel:

„Ó, Karnak lakói, akik látni kívánjátok Amont, jöjjetek hozzám! Közvetítem kéréseiteket, mert én hírnöke vagyok ennek az istennek. Nebmaatré[22] király bízott meg engem, hogy megismételjem[23] azt, amit a Két Ország mond. Mutassatok be számomra áldozatot! Ejtsétek ki nevemet minden nap, ahogyan azt egy dicsért számára teszik!”[24]

Amenhotep, Hapu fia tanult építész volt, később Imhotephez[25] hasonlóan gyógyítóként tisztelték, a kultusza a thébai régióra korlátozódott. Az emberek isteni rangra emelésére több példát is találunk az ókori Egyiptomban. I. Amenhotep kultusza csaknem két évszázaddal a halála után kezdődött Théba nyugati partján. Az itt élők a sírokon dolgozó munkások védelmezőjét látták benne, ahogy édesanyjában Jahmesz-Nefertari királynéban is.

 

Gazdaságilag az egész társadalom profitált a vallási szokásokból, beleértve az embereket, akik megépítették a sírokat és templomokat; a kézműveseket, akik a temetkezési mellékletek készítették; azokat az embereket, akik a vásznakat szőtték a a múmiavásznakhoz; a férfiak és nők ezreit, akik a templomban dolgoztak, mint papok, énekesek vagy akár őrök; csakúgy, mint a földműveseket és pásztorokat, akiknek terményei és állatai áldozatként, illetve később fizetségként szolgáltak a templomi személyzetnek.

 

Képek:

II. Ramszesz a Maatot (világrend) ajánlja fel Ptah isten számára. Karnak, Amon-Ré temploma.

I. Széthi abüdoszi templomának egyik jelenetében a fáraó olajjal keni meg Amon-Rét.

Templomonként is létrejöhettek kilencségek. Ezen a fotón I. Széthi abüdoszi templomának kilencsége látható, amelyet a következő istenek és istennők alkotnak: Amon-Ré, Mut, Honszu, Ré, Su, Tefnut, Ozirisz, Thot és Ízisz.

Hermopoliszban, Thot isten kultuszközpontjában,  a szabadtéri múzeumban áll a bölcsesség istenének pávián alakú kolosszusa.

Hór Halottak könyve papiruszának részlete, melyen a 125. fejezet, a szív mérlegelése látható. A papirusz Thébából származik és a Későkorra datálható. Torinóban van kiállítva.

Maat istennő fogadja az Ozirsz brósága előtt megjelenő Hórt. A mérlegnél, ahol az elhunyt szíve megmérettetik az igazság istennőjének alakjával szemben, Anubisz és Hórusz gondoskodik arról, hogy minden rendben menjen. Thot, az istenek írnoka feljegyzi a mérlegelés eredményét. A Kettős Igazság Csarnokában egy szentélyben ül Ozirisz, a Túlvilág ura. Előtte áldozati asztal, majd Ammit, a Halottfaló alakja látható. Ammit egy víziló, oroszlán és krokodil testrészeiből összerakott szörnyeteg, aki felfalja a szívét annak, aki nem felelt meg a mérlegelésnél. Ez a végleges pusztulást jelentené az elhunytnak.

Ezen a szintén Torinóban készült felvételen Aanen látható, aki Teje királyné bátyja volt, így III. Amenhotep sógora. Igen magas papi pozíciókat töltött be, Amon második prófétája volt és héliopoliszi szem-pap. Vállán átvetve csillagokkal díszített párducbőrt visel.

 

 

Készítette: Maatkara és Nehebkau

Közzétéve: 2017.12.10.

 

 

Felhasznált irodalom:

David P. Silverman (general editor) – Ancient Egypt (OUP)

Kóthay Katalin Anna & Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban - Források a Kr. E. 3-2. Évezredből. (Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007)

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (Osiris Kiadó, Budapest, 2005)

Gabriele Höber-Kamel: Das ägyptische Pantheon - Einführung in die Welt der Götter (Kemet4/98)

 

 


[1] Kivéve az Amarna-kort, melyre a henoteizmus jellemző. A henoteizmus kifejezés Friedrich Max Müller (1823-1900) német nyelvész, vallás- és egyháztörténész, mitográfus szóalkotása, mely görögül egy istent jelent. A vallástudományban arra használják, mikor egy politeista vallásban a sok isten közül kiemelnek egyet és rangban a többi fölé helyezik.

[2] A "megismételni" ige egyszerre utal a teremtés ciklikus folyamatára, ismétlődésére, s a teremtés tettének kinyilatkoztatására, tudniillik szóbeli hírül adására, megismétlésére.

[3] A Mehen-kígyó a Napisten segítőjeként védelmezően öleli körül a napbárkát, illetve Ré szentélyét a bárka fedélzetén.

[4] A fényhegy (Akhet) kapuja e világ és a túlvilág határa, s helye a halott újjászületésének is.

[5] A "helyén és idejében" formában fordított kifejezés az egyiptomiban egyetlen szó (hau), mely egyszerre utal az ember térbeli, időbeli és társadalmi környezetére.

[6] A temető, illetve a túlvilág egyik elnevezése.

[7]Óegyiptomi nyelven szepat, jelentése kb. kerület, tartomány. A szó Egyiptom nagyobb területi egységeit jelölte, melyek száma a hagyomány szerint 42 volt: 22 felső-egyiptomi és 20 alsó-egyiptomi nomosz. Napjainkban a mi megye fogalmunknak felelne meg.

[8] Az isteni izzadság kellemes illatú kipárolgás, mely jelzi az isteni jelenlétet.

[9] Ozirisz egyik jelzője, de így nevezik az Ozirisszé vált halottat is. A két tagmondat együtt a Mindenség Ura hatalmát a fény és a sötétség, az élők és a holtak világa fölött jelöli ki.

[10] Túlvilág és mindennapok, 34. oldal.

[11] Görögül jelentése: "minden isten". A vallástudományban e szóval illetik egy adott vallás valamennyi istenét.

[12] Atum-Ré, Su és Tefnut, Geb és Nut, Ozirisz és Ízisz, Széth és Nephthüsz.

[13] A memphiszi hármasság tagjai Ptah, Szakhmet és Nofertum, a thébaié Amon, Mut és Honszu, az elephantinéié pedig Khnum, Szatet és Anuket.

[14]Szikomorként, amelynek törzséből egy női felsőtest emelkedik ki, vagy karokkal ellátott szikomorfaként.

[15]A királyi elődök tiszteletének keretében, ennek eredményeként láthatjuk például I. Széhi abüdoszi templomában a királyi elődök listáját. Ilyen királylistát őriznek a Louvreban, ez III. Thotmesz karnaki templomából származik, illetve a Brithis Múzeumban is, amely pedig II. Ramszesz abüdoszi templomából került oda.

[16]A halotti kultusz keretében az uralkodó halotti templomában.

[17]Halottakhoz írt levelek az Óbirodalomtól a Későkorig ismertek, leggyakrabban agyagedényre írták őket, de előfordult, hogy vászonra vagy papiruszra, melyeket aztán a halott mellé helyeztek. Ezekben azt kérik az elhunyttól, hogy járjon közben az érdekükben, főként olyan ártó lelkek ellen kérik védelmüket, akik szenvedést okoztak a levél írójának, vagy családjának. A halottakhoz írt levelek sokszor jogi dokumentumként szolgáltak a halott ellen a túlvilági igazságszolgáltatás előtt, máskor fenyegetéseket fogalmaznak meg arra az esetre, ha a túlvilági címzett nem teljesítené a benne megfogalmazott kérést vagy követelést. A fenyegetések a halottról való gondoskodás, azaz az áldozat beszüntetését helyezték kilátásba.

[18] Túlvilág és mindennapok, 146. oldal.

[19] Ancient Egypt, 116. oldal

[20] Nőnemű megfelelője a wAb.t, jelentése "tiszta". Eredetileg a kultuszszolgálatot teljesítő személyzet viselte ezt a címet, mely arra utalt, hogy szolgálatba lépéskor rituálisan meg kellett tisztulniuk.

[21] A cím pontos magyar fordítása "az ünnepi tekercs birtokosa", de az egyiptológiában többnyire egyszerűen csak felolvasó papként hivatkoznak rá, mely egy roppant találó elnevezés, hiszen feladatuk a szertartások alkalmával a papiruszon rögzített rituális szöveg megfelelő részének recitálása, felolvasása volt.

[22] III. Amenhotep uralkodói neve.

[23] A „megismételni” igéből származik a „hírnök” kifejezés is, aki elismétli azt, amit neki mondtak.

[24] Túlvilág és mindennapok, 90. oldal

[25] Dzsószer főépítésze, a lépcsős piramis tervezője, Imhotep, aki az emberek emlékezetében bölcsből gyógyító istenné emelkedett.